Önéletrajzom

1972 december 10-én születtem Kolozsváron. Szüleim kolozsvári magyar emberek, de felmenő ágon keveredik a sváb, a zsidó és a csángó vér a családban. Édesapám, aki építészmérnök, már 1970-től Sepsiszentgyörgyön dolgozik, ugyanis akkor kezdődött a megyésítés és sok fiatal szakembert Kovászna megyébe csalogattak az akkori megyevezetők. Édesanyám valószínűleg a megfelelőbb kórházi körülmények és a szintén Kolozsváron élő szülők által nyújtható segítség miatt döntött úgy, hogy visszamegy Kolozsvárra szülni. Hát így lettem én kolozsvári...

Sepsiszentgyörgyön először egy Szemerja negyedi tömbház 9. emeletének lakásában laktunk, igaz erről nagyon kevés emlékem van. Arra viszont határozottan emlékszem, amikor olyan 2 éves lehettem és valahogy egyedül maradtam a liftben, ami az én pehelysúlyomat nem érzékelve ereszkedett a 9. emeletről a földszintre. Nem volt egy kellemes élmény, de nem lettem tőle sem ilyen, sem olyan fóbiás... Aztán elköltöztünk egy szintén Szemerja negyedi 3. emeleti lakásba, ahol az életem elkövetkező 33 évében éltem.

Csodálatos gyerekkorom volt és ez első sorban szüleim és nagyszüleim gondoskodásának, kisugárzó szeretetének köszönhető, de nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a tömbházunkban és környékünkön túlnyomórészt fiatal családok laktak, akiknek velem egykorú gyerekeivel együtt játszottunk, reggeltől estig, az épülőfélben levő Sepsiszentgyörgy utcáin. A mi tömbházunkban 15 család lakott és ha jól összeszámolom, 33 nagyjából egykorú gyerek. Hasonló volt a helyzet a környéken is. Annyian voltunk, hogy focibajnokságokat rendeztünk a különböző tömbházak között, és senkinek sem kelett vendégjátékost szerződtetnie...

A húgom utánam 2 évvel született, ő már Sepsiszentgyörgyön. Most Békéscsabán élnek, a férjével, aki udvarhelyi születésű, de Sepsiszentgyörgyön nevelkedett és 2 gyerekükkel, akik már Magyarországon látták meg a napvilágot.

Az elemi iskolát és a gimnáziumot is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végeztem (akkor még Matematika Fizika Líceum volt a hivatalos megnevezése). 1991-ben csengettek ki. Szerettem tanulni, de nem voltam a magolós típus, hanem inkább a logikát kerestem mindenben. Rengeteget olvastam, de soha nem a kötelező háziolvasmányt, hanem azt, amit épp érdekesnek találtam. Miután a családi könyvtárban már nem maradt elolvasatlan könyv, a szomszéd Pali bácsitól kölcsönöztem újabb olvasnivalókat.

A rendszerváltás előtt az volt a "divat", hogy a reál osztályosok mérnöknek készültek. Igaz, nem volt olyan sok lehetőség, ha az ember fia egyetemet akart végezni. Így történt, hogy a 12. osztály közepéig én is mérnöknek tanultam. Éreztem, hogy nem igazán ez az a szakma amit szívesen űznék az elkövetkezendő 30 évben, de nem nagyon volt, amiből válogatni. Aztán megtörtént a rendszerváltás, új lehetőségek kínálkoztak és ebből adódóan nálam is újabb fordulatot vettek a dolgok. Eldöntöttem, hogy közgazdász leszek, és 1997-ben sikeresen le is államvizsgáztam a brassói "Transzilvánia" egyetem külkapcsolatok karán. 

A Román Nemzeti Bank sepsiszentgyörgyi fiókjánál kezdtem el dolgozni, mint bankfelügyeleti ellenőr. Innen vittek katonának, igaz már csak 6 hónapra. 1998 augusztusában szereltem le, az utolsó nap a katonakönyvem mellé kaptam egy kb. 4 hetes kiscicát is a parancsnokunk feleségétől. Valószínűleg tudhatta, hogy nagyon szeretem az állatokat, úgyhogy nyugodt szívvel bízta rám az öklömnyi csöppséget.

1999 áprilisában a sepsiszentgyörgyi, akkor még magyarországi érdekszférához tartozó műanyaggyárhoz hívtak gazdasági igazgatónak, amit szívesen elvállaltam, hiszen úgy éreztem, hogy a bankban már nem tudok tovább fejlődni. Itt ismertem meg a későbbi cégtársamat, akivel 1999 végén megalapítottuk a saját könyvelési és adótanácsadó vállalkozásunkat. Eszünk volt, pénzünk az annál kevesebb, de ettől nem riadtunk vissza. A semmiből kezdtük és néhány év alatt sikerült Háromszék egyik legjelentősebb szakcégévé fejlesztenünk a válalkozást.

A politika mindig érdekelt, de sokáig nem volt időm foglalkozni vele mert a cégünk működtetése felemésztett minden időt és energiát. Aztán 2008 elején történt valami ami szakadást okozott a cégtársammal való kapcsolatban és úgy döntöttem, kiszállok a vállalkozásból. Azt mondják, hogy minden vég egy új kezdet, hát valahogy így volt ez az én esetemben is, hiszen alig zártam le egy fejezetet az életemben, máris ott volt a lehetőség, hogy azt csináljam, amire régóta kíváncsi voltam, azaz a politikát. Hiszem, hogy a sors nem csak egy fogalom, hanem minden ember életében meghatározó tényező. Van, aki belátja és van, aki tagadja, de ettől függetlenül a dolgok történése meglátásom szerint nem véletlenszerű. Persze, egy kicsit mi is résen kell, hogy legyünk, oda kell figyelnünk a jelzésekre, mert a sors nem egy előre megírt forgatókönyv, hanem a lehetőségek halmaza. Számomra a jelzések eléggé egyértelműek voltak, hiszen 2008-ban előszür tartottak Romániában névreszóló jelöléses parlamenti választásokat, érdekelt a téma és az időzítés is megfelelő volt, hiszen az előző tevékenységem lezárásával most már elégséges idő állt a rendelkezésemre, hogy minden energiámat az új kihívásnak szenteljem.

Ha nem lettek volna névreszóló választások éppen akkor, 2008-ban, esélyem se lett volna, hogy "labdába rugjak", hiszen az RMDSZ-nek megvoltak a jól bejáratott "listás" jelöltjei, de így a szervezetnek is olyan emberekre volt szüksége, akik húzónévvel rendelkeztek az illető körzetben. Döntésemet megbeszéltem a szűkebb baráti körrel, akik maximálisan támogattak mindenben, és maximálisan odaálltak mellém. Nem akarok most neveket felsorolni, hiszen ők tudják,hogy róluk van szó, a többieknek pedig csak lehetőséget adnék arra, hogy újabb összeesküvés-elméleteket gyártsanak (pl. Simó Erzsébet, a Háromszék újságírójának, rám vonatkozóan minden valós alapot nélkülöző jegyzete ITT olvasható. Nem hagyhattam szó nélkül, ezért válaszoltam neki. Levelem ITT olvasható.)... Sepsiszentgyörgy bizalmat szavazott nekem a 2008-as parlamenti választásokon és így december 15-től a Román Parlament RMDSZ színekben megválasztott képviselője lettem.

Az embernek az önéletrajzában sok mindenre ki kellene térnie, mert mindenikünk életében sok minden van ami említésre méltó. Mindent leírni szinte lehetetlen, de a szüleiről majdnem mindenki szívesen beszél, és ez alól én sem vagyok kivétel. Édesapám a példaképem, de azt hiszem, ezzel sokan vannak így és jól is van, ha az ember a szüleit tartja a követendő példának. 14 éves voltam, amikor édesanyámat elvesztettem és attól a pillanattól kezdve apum átvette az ő szerepét is. Fontos emberként volt számon tartva, hiszen a Kovászna megyei építkezési vállalat második embereként vezette az intézményt, de mindezek melett mindig szakított időt arra, hogy a gondunkat viselje, főzött, mosott, varrt nekünk és soha nem fogom elfelejteni, hogy mindaddig, amíg elvégeztük az iskolát, minden reggel, mire felkeltünk, az asztalra volt készítve a reggeli. Tiszteletre, becsületetre és szerénységre tanított, s tette mindezt szavak nélkül, csak a cselekedeteivel mutatva a helyes utat.

Édesanyám volt a család központja, velünk nevetett és velünk sírt, ha bánatunk volt, dicsért és szidott is ha megérdemeltük, de mindezt akkora szeretettel tette, hogy nem lehetett egy pillanatig sem neheztelni rá, pedig volt amikor kaptunk a fenekünkre, vagy elcsattant egy- egy nyakleves. Amikor az első kiscicámat hazavittem, anyum minden szülői szigort latba vetve parancsolt rám, hogy azonnal vigyem vissza oda, ahonnan hoztam, de persze ez a nagy szigor nem tartott tovább 1 percnél és a cica nálunk maradt. Azt hiszem, nem telt el több mint egy hónap, s a cica minden lefekvéskor anyum lábánál dorombolt az ágyban. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de én mégis úgy gondolom, hogy valahogy érezhette a közelgő halálát (pedig nem volt beteg), mert nem sokkal azelőtt elvitt a cukrászdába és mint felnőtt a felnőttel beszélgetett velem. A beszélgetés ünnepélyes hangulata még mindig elevenen él emlékeimben. Akkor éreztem először, hogy nem gyerekként kezel, hanem mint felnőttre, egyenlő partnerre tekint rám.

A barátnőmet 1999 nyarán ismertem meg. Épp szünidő volt az iskolában és ő a sepsiszentgyörgyi Bisztró nyárikertben dolgozott, mint pincér, hogy pótolja a szűkös családi költségvetést. Én akkor már a műanyaggyárban dolgoztam és általában, ha megéheztem, beugrottam a Bisztróba egy gyors szendvicsre. Aztán már akkor is mentem, ha nem voltam éhes... Azóta együtt élünk. Nem házasodtunk össze, az elején azért, mert túl korainak tűnt és még felkészületlennek éreztük magunkat, aztán később azért, mert a dolgok jól működtek mindenféle hivatalos papírforma nélkül is... Van egy lányunk, Anna, aki 2010-ben született. Illyefalván lakunk egy kertes családi házban, van 3 kutyánk, 8 macskánk, 2 papagájunk és egy halunk, aki a Némó névre hallgat. Minden állatnak megvan a maga története, például két kutyát (akkor még pici kölykök voltak)  úgy találtunk elütve az úton, hogy az orvosok nem sok esélyt adtak nekik a lábraálláshoz, de ők nem hagyták magukat. A harmadik kutya az egy reggel megjelent az udvarunkon. Sovány volt és éhes. Adtunk neki enni, aztán mivel nyakörv nyoma volt a nyakán, kiraktam a kapun, hogy térjen vissza a gazdáihoz. Miután kb. 20-szor visszajött a kerítéslécek között (olyan sovány volt, hogy a lécek közti 10 cm-es hézagon simán átfért) és kiderült, hogy teljes békében megfér a cicákkal, a barátnőmmel együtt úgy döntöttünk, hogy befogadjuk.

Nos, dióhéjban kb. ennyi, ami most, mint említésre méltó, eszembe jutott, de megígérem, hogy időről időre bővítem az önéletrajzomat is, azért, hogy a kedves olvasó mindig naprakész információval rendelkezhessen. Azoknak pedig, akik az önéletrajzomat más formában szeretnék látni, kattintsanak ide: CURRICULUM VITAE